rémálmaim vannak különböző lakásokról. nem lakom sehol. "mintha pesten csak laknának az emberek, budán pedig élnének", írtam neked. egy hete hallgatok. nem azért, mert nem hiányzol. hanem mert rettegek minden mondatodtól, amivel akaratlanul is bántasz.

és az éjszakák. nem érzem itt jól magam, de ez nyilván téged nem érdekel. néha megdöbbenek, mennyi könnyem van még most is. és bár elmentél, és én igyekszem azt képzelni, a nehezén már túl vagyok... akkor bevillan az a kép. 

a google maps-en január van a közös lakásunk előtti utcában. megdöbbent, mennyire tud fájni, hogy januárban mi már nem ott. eszembe jut az utcára néző ablak, és a forró meztelen bőröd. erre nincsenek szavak. egyszerűen nem találták föl azokat, amikkel le lehetne írni. és csönd van és csak az óra kattogása, megőrjít. ez lehet az utolsó heted ott. a leghosszabb hallgatásom. ülök szép férfiakkal és nem tudok másról beszélni, csak az őszi fákról. az ablakokról. a közös helyeinkről. döbbenet.

mit számítanak.

kicsi sebeim. fáj és már nincs olyan ember akinek ne sírtam volna legalább kétszer. senki se mondja, minden rendben lesz, azt hiszem ez a felnőttség lényege. egy bizonyos kor és bizonyos számú egyedüllétek után már tudjuk, hogy egyszerűen csak nem lesz minden rendben. ez nem negatív, ez csak úgy van. ahogy én.

zombiként járom a várost, ahol apám lakást akar nekem venni. örülnöm kéne. örülök is. csak rettegek, hogy egy helyet se fogok már szeretni. semennyire. mindent csak bérlünk. a kis sebeket is. csak a lényeg marad ki valahogy mindig

a fák

az utolsó szavaink

a bőröd illata