állok a kertben, cigi lóg ki a számból, süvít fejem fölött a szél, tartom az egyik fáklyát és próbálom minden erőmmel a szikkadt földbe fúrni. nem éles a vége, ezért nehéz munka, nekem, aki alig ötven kiló; tegnap pont meg is jegyezte valaki, milyen rég volt.

egy ideje már nem dicsér senki. és én haragszom. irtózatos nagy a dühöm, és tudom, egy élet sem lesz elég arra, hogy kigyomláljam magamból. ahogy a nem létező gyermekem, a nem csöpögő kerti csap, a nem otthon levő édesapám, akit sosem szólítottam így és akihez élete utolsó napján sem fogom tudni, hogy szóljak majd. és rettegek.

álmaimban Fehérvárom járok, a lakótelepen, Köveskálon azon a mezőn, ahol életemben először láttam közelről őzet, a Balaton parton heverészek és boldog vagyok, a Várban hallgatom a Tanár Urat, épp ősz van és ő gesztenyét melenget a kezében, miközben metafizikát tanít. és persze odaát, a nagyon távoli országban, amit a Vadember is megjárt nemrég, ahol odaveszett az egyik legnagyobb magyar ember, és ahová én talán soha nem jutok el. de most már tudom, hogy egy fél év odaát, vagy egy év vagy akár tíz se oldaná meg azt a feladványt, ami vagyok. az embert, akit soha nem ismerhetek meg.

kedves Iván, sokat vagyok egyedül. ma van a szülinapod, és remélem, nem haragszol, amiért én sem kerestelek. egyszerűen csak... sok az élet... ezt tudod te is, milyen. elköltöztem, befejeztem az egyetemet. itt vagyok szinte egész nap egyedül, annyira egyedül, hogy még ahhoz se tudom összeszedni a kallódó gondolataimat, hogy írjak ide. nagyon furcsa, nagyon magányos érzés, mégis precíz és pontos, mint a halál. néha meglátogat valaki, néha lemegyek a városba, iszom egy kávét a régi helyeken, ahelyett, hogy végre újakat teremtenék. valami nehéz nyomakodik a szívemre. néha több napig könnyű, aztán jön egy hidegfront és elvisz mindent az átkozott északi széllel. 

és van ez a Férfi. félek írni róla, mert félek, hogy elillan, hogy őszre már nyoma se lesz. hogy elmossa a kerti lámpák helyét az eső és mi tovább költözünk. igen, nagyon félek. rettegek. ezért nem keresek sok mindenkit. félek, ezért dühös vagyok. régóta várok valamire, ami egyáltalán még csak a közelemben se jár, vagy épp ellenkezőleg; már ezer éve itt van előttem, csak nem látom. nem vagyok a bőrömben vagy nagyon is vagyok. sokat vagyok egyedül. sokat gondolkozok. néha úgy érzem, beleőrültem. szívom a cigiket, hallgatom ezt az irdatlan csendet. túl sokat várok. túl sokat.

próbálom mélyebbre fúrni a fáklyát, de a föld makacsul nem enged. kiveszem a cigit a számból, és észreveszem, hogy folyik az ujjamból a vér. csurog, mintha kettévágták volna. jön a front, érzem, rosszul ébredtem. fogalmam sincs, mi lesz holnap. vagy holnapután. fogalmam sincs, kit hívhatnék föl, amikor hirtelen könnyezni kezdek. apámra gondolok, hogy pont ugyanaz a magány mindkettőnké. hogy akár föl is hívhatnám. anyámra, akinek már nem kapaszkodhatok a szoknyájába. magamra, hogy ez sose lesz jobb.

mert ahogy a föld, a vér sem enged soha.