húsevő

hogy elmossa az eső a kerti fáklyák helyét, és mi tovább lépünk--

azt mondtad, nem volt benned kétség addig a beszélgetésig. azt mondtad, apádék szoktak emlegetni. azt mondod, néha beszéljünk azért, meg hogy kevés dolgot bántál meg az életedben de az volt az egyik hogy elhagytál.

szép vagy. szép a hajad és a szemed. a hangod. ülünk egy kocsmában, pont mint régen. érzem, ahogy a munkámról beszélek, hogy büszke vagy rám. hogy tökös lettem, hogy már nem vagyok az a kis nyámnyila, félős senki, aki melletted gondoltam, hogy voltam. emlékszel, kérdezed, arra, amikor kiégett a motoron a hátizsákom, milyen vicces volt. jó volt a balatoni kiruccanás. túl korán költöztünk össze, de legalább minden hamarabb kijött. sajnálod a jogsit, szerinted nem kéne föladnom, majd egyszer. nézel, és azt mondod, velem tudtál úgy beszélgetni, hogy nem kellett magyaráznod. hogy megértettük egymást. hogy gondolsz arra, mi lett volna ha...

bocsánatot kérsz mindenért, amit okoztál, de ennek már nincs súlya. eddig messze voltál, most itt vagy a szomszéd kerületben, és tudom, ha ez egy randi lett volna, mostanra, 1-2 fröccs után az ágyadban lennénk. tél lenne, hideg, jeges széllel. lehet, hogy ugyanolyan lenne minden, és néhány hónap múlva elhagynál, beleunnál. lehet, hogy máshogy lenne. lehet, hogy ez a néhány kilométer, ez az öt év mit sem számít. végig egyesszám első személyben. hogy a te házad. a te macskád.a te családod. a mi múltunk.

a postaládánkat csak egy fél éve dobtad ki, mondod.

eszembe jutott, mikor megismerkedtünk. az első pár randink, a hideg, a kis albérlet, az utálatos macskád, az égősor, a pizzák, mennyit voltam ott nélküled, kaptam kulcsot, ott írtam a szakdolgozatom, sokat vártam rád. szerettelek. 

kérlek, mondd el, hogy mit érzel most, hogy értsem. kérlek, beszélj hozzám, te távoli szellem. 

nem számít. kapaszkodom a szavaidba, de ez most nem úgy lesz, ahogy régen volt. ez a torz tükre a múltnak, a kis lakásunk, a szép környék, a pár hónapnyi közös élet, mindet nyeli el a föld. sosem voltunk.

az, ami most van, az más. ne hülyéskedj már. kapard össze magad a földről. 

az emberek csak ülnek a kis lakásaikban és főznek, bentről nézik az utcát. mindent láttak már. 

ilyen lettem. ferdén esik a hó és rád gondolok. hőségtől szédülnek a falak, és te jársz a fejemben. hogy pontosan egy éve. hogy miért vagyok itt még mindig, hogyan lehet létezni ennyire boldogtalanul. nélküled. a végtelen költözésekben téged látlak. legbelül tudom nagyon jól, hogy soha nem lesz jó nekem sehol máshol. megtanultam vele együtt élni, vigaszra lelni ideig-óráig, elfoglalni magam. de ezek a napok. ötször fölébredek éjjelente és nem tudom csillapítani a szomjam. ketten voltunk, de már egyedül. sose voltam olyan magányos, mint amikor veled éltem. életem. és most bárhova fordulok, sötét remény. olyan áldozatokat hozok nap mint nap, amiket eddig el se bírtam képzelni. véget vetek mindennek és nem nézek vissza. hiányzol, hányszor és hogy mondjam még, hogy elérjen. nem akarom megérteni, és nem érdekel kivel alszol. már nem jutsz eszembe minden motorzúgáskor, minden mással megivott kávéról reggelenként.

de itt vagyok mégis, valamiért. bármiért. állok az ablakban, valami remény. és arra gondolok, lehet hogy sosem voltunk boldogok. főzök én is a kis lakásomban, szinte ki se mozdulok, várok arra hogy majd egyszer jobb lesz. hogy megbocsát az, akinek én sosem tudtam. hogy megbocsátok egyszer magamnak, amiért azt hiszem, nem leszek már soha boldog, mert elmentél.

jól vagy, ugye? emelem poharam ránk. kicsinyes lettem és csaló. de ezt holnap már nem foghatom rád. lepergett a 365 nap. most búcsúzom. 

én nem tudom, az élet mikor lett ennyire nyers, savanyú és törött. illetve tudom, de már csak napok kérdése, és nem foghatom arra többé. nem foghatom rád, a közös lakásra és a családodra, az elmulasztott lehetőségekre és félelmekre, már nem. nagyon nehéz most erről írnom. de nem bírok pár hónapnál többet eltölteni egy helyen, ez a lakás, ez a szoba megöl. szükségem van a magányra és a saját térre, mert lassan már a legjobb barátaim se fognak elviselni, annyira keserű lettem. ez mindig így lesz vajon? sehol nem érzem jól magam, és már nem foghatom rád(?). két hét múlva letelik a gyászidőszak, és semmi de semmi nem maradt belőlem. nem merek hazaköltözni, mert félek, hogy munkába menet szembeülsz majd a héven, de nem bírok itt se maradni, megöl ez a rossz légkör, fülledt halálszag terjeng, én már bárhova mennék esküszöm. nem tudom, mi a bajom. én nem értem, hogy történhetett, de nem érzek semmit. 

hogy már örülök ennek is. hogy most sem rád emlékezem, hanem magamra. aki előtted voltam, mert -sokadjára mondom, de- összetörtél teljesen. már túl vagyok mindenen de semmi nem segített. egy éve költöztünk be a budai kis lakásba. álmaimban ott vagyok, néha benövi a gaz, mint egy temetőt. mindenhol téged kereslek. pár napja szerelmet vallottam hajnali egykor egy félig ismeretlen fiúnak, mert annyira boldog voltam, hogy végre újra éreztem valamit. bármit, ez a lényeg most, érezni bármit ebben a vitorláshajónyi magányban, itt Zugló közepén. teljesen egyedül. megint elküldtem valakit, és még sajnáltam is, de főleg magamat, hogy tehát újra egyedül. mit mondhatnék még.

'think I'm dying here

mennyire esendő a hús. szánalmas. te vagy a legszebb férfi, aki valaha hozzám ért, a legvadabb, legnagyképűbb. te nagyotmondó juhász, csillogó szemű, pont olyan veszélyes, mint amilyen ártatlanul rám nézel. a gyönyörűen dagadó, kidolgozott izmok alatt az igazi őserő. vigaszt keresek és benned megtaláltam, így jól esik gyengének lenni. jössz és rombolsz, elveszel mindent, hogy aztán napokig csak a szád járjon a fejemben és mindenemben. nem adsz te semmit, sose adtál. csak elveszel, miközben valaki más miatt járom a legmélyebb poklokat, mindezt a lehető legszelídebben teszem. már az erőim végén járok. te gyönyörű fűszerillatú csaló gazember.

ez nem a real thing, nem kellek, csak vagyok, vagyunk. csodálod a testemet, azt mondod, holott. én nem bírok itt élni tovább, így. nekem ez nem kell, kifogytam a testemből teljesen. becsuktam minden ajtót és már senki nem férhet hozzám. ahogy becsukta az is, aki elment akkor.

megrökönyödve állok az élet nagy leckéi és igazságtalanságai előtt. fejet hajtok előttük. megint legyőzött az esendő hús. én vérem, engedj el.

nem kapunk tiszta lapot az élettől. legalábbis ebben már nem. pont úgy rettegek a tavasztól, ahogy októberben is rettegtem, amikor utoljára voltam a lakásuknál, ahol le voltak húzva a redőnyök. megfogadtam akkor, hogy egy darabig nem térek vissza, tavaszig biztos nem, amikorra már úgyis elsimulnak a dolgok, ezt gondoltam. nyugodtan szívtam a füstöt, és csodálkoztam, milyen hideg van idefenn. eszembe se jutott, hogy te is pont ilyen hideg voltál velem. majd a költözés. új szelek fújtak, egy darabig, és ez is csak pár hétig volt jó ahogy minden. néhány napig. majd az összeomlás. és a legmélyebb pokolban azt gondoltam, majd azon a bizonyos áprilisi reggelen. ülök a napfényes ablakban és nem gondolok majd rád. nem fogok fulladozni a bőgéstől. addigra minden meg lesz bocsátva, minden el lesz temetve, ahogy kell.

aztán ma megéreztem. kiléptem és ott volt a levegőben, a tavasz első illata. nem hiszem el, és te sem hinnéd, hogy semmi nem változott. csak azt tudom, hogy az idő nem old meg semmit, mert van ami igenis itt ragad, és kísért, és nem távozik. fáradt vagyok belekezdeni is abba, hogy mit érzek, vagy mit nem, de már nem várom azt az áprilisi reggelt. addig nem, amíg vagy te, vagy én el nem megyünk ebből a városból, ahol minden egyes nap a nyomaidban botladozom. amögött, amivel sárba tiportál. nem érdekel semmi. már nem jól esik kimondani, hogy tönkretetted azt, amit addig felépítettem, mégis muszáj, mert így van. a jobb napokon csak elmegy. de nem jó semmi. a rosszabbakon olyan mélységekbe taszít a gyász, hogy nem ismerek magamra. de nem is érdekel, az az igazság. állok a hátsó kertünkben azzal a bottal a kezemben és döngölöm a földet, ami nem enged. te se engedtél be. a vérem nem enged, de én beengedtelek téged. az utolsó napunkon kloffolom a húst, neked semmi nem volt elég jó. el akarok tűnni a föld színéről. ülök a földön és a tetoválásomat tervezem, amit nem miattad csináltatok majd. kerületek vannak és évszakok, három és tizennégy, mint egy kivonás és nem változik semmi. én innen el akarok menni. könyvekbe temetkezem, mert azok állandóak, megőrzik a múltat, a jelent, nem számít, hol vagy és mit csinálsz. nekik nem. és a közös múltunk. emlékek egy helyről, ahol még soha nem jártam. az agyam még nem dolgozta föl, ez nyilvánvaló, és azt gondolom, én sem. 

Ádám. kiölted belőlem még azt a kicsit is, ami volt. nem kívánok neked szép életet. 

cserben hagynak. átgyalogolnak mindenen és mindenkin, ha találnak valami jobbat. azt írtam, valami igazit keresek, de már nem tudom. bármit, most azt mondanám, bármit keresek, bárkit, aki átölel amikor elalszom. már azon se lepődök meg, hogy jött ez a csoda lény, ez a spanyol szerető, aztán másfél nap múlva, amikor elment, nem bőgtem üvöltve a padlón fekve. a döbbenet inkább abból fakadt, mennyire megváltoztatott mindent, azzal, ahogy jött, ahogy átölelt éjjel, szorosan ebben a kicsi ágyban, csókolt, mosogatott, keringőzött velem a postán sorbanállás közben, nekem adta a maradék forintját (amiből később vacsorát vettem), megölelt és elment. mintha valami rejtélyes energiát szivattyúzott volna belém, a számba, miközben csókolt. túl sokat adott, az van. most meg ülök itt, és nem tudok mit kezdeni ezzel a felhőnyi boldogsággal, amit belém ültetett. nem baj, hogy nincs itt. valahogy nem baj semmi, mert lassan megszűnök érezni én is, ahogy mindenki más körülöttem. barátnőimet szép sorjában mind eljegyzik, én pedig még mindig ugyanarról a berúgós estéről mesélek nekik, és egy szarnak érzem magam érte. vagy csak simán leszarsz és nem válaszolsz, végül is ez is egy válasz. miközben annyit kapok, és mégsem elég. azt hiszem, a barátaim miatt vagyok még valaki, meg az irodalom miatt -ez is mennyit ér...-

-

elköltöztem, eljöttem, magam mögött hagytam, rohad a lakás, biztosan nem vagyok jó ember, cserben hagytak és cserben hagyok én is. minden másképp, de ugyanaz.

mialatt várom, hogy válaszolj, emlékezem. három napja már. aztán mindjárt öt hónap; hol jobb, hol rosszabb, nem fontos. ahogy az sem, miért nem írsz; talán mert megbeszéltük, hogy innentől akkor nem - a szülinapi sms gondolom akkor más kategóriába tartozik. nem is azt várom, hogy a nyakamba ugorj zokogva, tudod. hanem azt, hogy legalább próbálj megérteni. alacsonyodj le a szintemre, vegyél emberszámba. jó ideje azt érzem, abból, hogy felnéztem rád, az maradt csak, hogy te lenézhetsz. a hallgatásoddal - mert nem szólsz, ezért mást nem is tudnék hirtelen a nyakadba varrni. legyünk már egy kicsit emberek. meg felnőttek, ha már így. mert ez alól nem bújhatsz ki. nem hagyom. 

pontosan két hete, hogy a bulim előtt zokogva rogytam össze a földön, olyan csend volt és először mondtam ki hangosan, kiabálva a neved. és hogy, hiába próbáltam, minden erőfeszítésem ellenére is, még mindig szeretlek. kitörölt levelek, rendszeres délutáni zokogások, elalváshoz bor; így vártam hogy elmúljon, de nem múlt. (tartás?) egy hosszabb levél törlése után eldöntöttem, hogy nem, ezt nem lehet így csinálni. másnap mégis. összedőlt, mint a kártyavár. apád szavai és a képeslap, és a tudat, hogy ha most nem akkor soha.. meg hogy ki akkor a gyáva. nem mintha számítana. aztán, végül, abból a lakásból ahová utánad mentem, elküldtem azt a három sort. és most várok. ünnep van, de nem nekem. nélküled semmi nem az. nélküled nem megy tovább semmi, csak én, én megyek el innen, mert már annyira nem jó itt sem, ahogy minden túlzás nélkül, sehol nem az. fáj a fejem és 14 órákat alszom, nem eszem. pont mint utánad. pont mint költözés előtt. 

aztán tovább állunk. (van valakid?) enyhe tél lesz, azt mondják, visszük majd a bort, megyünk, nem érti senki. nem várjuk meg, míg újra minden zokogva összedől. recsegve. nyelem a könnyeim. nincsenek szavak arra, mennyire, milyen méltóságon alul hiányzol. milyen könnyű lettem és olcsó. kiállnak a bordáim. miattad van. és ez az állandó szomjúság és üresség belül. ez. otthontalan lettem, és nem tudom elmondani, mert vagy el sem olvasod, vagy nem érted. boldog akarsz lenni, hát tessék, fogadd el, hogy én nem tudok. a hajladozó fák a tavaszi szélben az utcánkban. egy szebb jövő felé néznek. mi is? 

"its tempting to say we lived in simpler times"

hiányzol

most először mondom ki. hangosan. ahogy kimondom, valósággá válik. hiányzol, akkor is, ha már nem ugyanaz vagy. ha talán sosem voltál AZ. egy senki vagy. még annyi sem.

állok a völgyben és sírok. rég nem sírtam. lekötözték a kezem az altatók, a csontomig eltompították az érzéseket. hetekig nem létezett bennem semmilyen érzés. csipkedtem magam és nem éreztem. két férfi is csókolt és nem éreztem. semmit. boldog voltam, azt hiszem. nem fájt. aztán fölkeltem csütörtök reggel. vagy szerdán, nem emlékszem. a szokásos émelygés, de ez most más volt. szorongás. páni félelem az élettől. akkor úgy jutottál eszembe, mintha aznap küldtél volna el, vagy mintha meghaltál volna. soha nem féltem még így egész életemben.

nem akartam elmondani neked, és nem is tudnám. de el kell magyaráznom mégis, most, mert senki nem mondja ki helyettem. elveszítettelek. téged és az egész családod, a második családom. nem tudom, hogy lehet ezt megérteni. hogy a közös helyeink minden egyes nap úgy hívnak, mintha visszavárnának. visszavárnak. együtt éltünk, az isten szerelemére... hát meddig tagadjam még meg? mit akarsz még tőlem? hogy nem megy az alvás, és az igazi oka ennek nem az új lakás. nem a munka, a stressz, az idegen zajok, a sok kávé. hanem hogy képtelen vagyok téged elgyászolni. hónapok óta fojtom el azt, amit most egy méregerős nyugtatónak sikerült kifacsarnia belőlem. három és fél hónap. és a pokol, gyanítom, még csak éppen elkezdődött.

most van itt az ideje annak, hogy befejezzem ennek a negyed évnek a hazugságait. most, egy olyan ember fejével, aki három.hónapja.nem.aludt, elmondom neked, és mindenkinek, hogy azért nem merek elaludni, mert rettegek egy újabb naptól, amit nélküled kell elkezdenem. hogy akarok írni a családodnak, de nem akarom, hogy sajnáljanak. hogy biztos vagyok benne, te is hallottad a csöndet, mikor elmentél a lakásunkból. 

mert ott voltam. ott vagyok mindennap, és nem felejtek. a kilátónál cigizek és még mindig hazavárlak egy ködös, téli estén. ott vagy még a vonal másik végén. de ezt, ezt most nem oldja meg helyettem senki.

-

szeretném, ha tudnád, hogy haragszom rád

szeretném, ha tudnád, hogy tudom, hogy meghallottad az utolsó csendet

szeretném, ha tudnád, hogy láttam a profilod a társkeresőn

szeretném, ha tudnád, hogy kivette valaki a lakást (megnéztem a neten)

szeretném, ha tudnád, hogy gyávának tartalak

szeretném, ha tudnád, hogy egy zombi lettem azóta

szeretném, ha tudnád, hogy nem érdekel

egyedül vagyok, hazudok magamnak is. hazudtam, mostanáig. innentől gyászolni fogok, addig, amíg kell.nem érdekel, mit gondolsz, mert eldobtál. kidobtál, mint egy darab papírszemetet, mert ha nem így lenne, legalább beszélnél hozzám. mondanál néhány keresetlen szót. kár, hogy késő. napokig mondhatnám, mit érzek, teljesen mindegy, ahogy az egész. a búcsúleveled. a hatalmas szívem, a sok szeretet, "amivel betöltöttem a lakást", ezt mondtad. azt akarom, hogy múljon el. hogy törlődjön ki ez az idő, amit veled, és amit utánad. életemben először, képtelen vagyok továbblépni.

állok a völgyben, még mindig NEM MEREK SÍRNI, félek hogy meglátod és kioktatsz, miért sírsz, már nem szeretlek, szedd össze magad, legalább tanultunk belőle. ezt mondtad. fogalmad sincs. semmiről. állok az ablak előtt, a lakás előtt ahol most bent kéne lennünk, a melegben, ahol megköszönted a hat hónapot és tovább léptél, úgy, mintha nem is egy ember lennél, és az egyetlen mondatot, ami egy minimális értelmet ad ennek az egész őrületnek, azt próbálom megfogalmazni, de nem jutok előrébb egy lépéssel sem -

EGY BOLDOG ÉLETE LEHETŐSÉGE, ami már sose lesz a miénk -

-

nem tartozom neked semmilyen ígérettel, ahogy te sem. de én megpróbáltam. olyan erősen próbáltam helyrehozni, ahogy csak emberileg lehetséges. utána pedig ugyanígy, jól lenni. nem tudom, mi fáj a legjobban. nem is kell elhinned. de belefáradtam.

ott leszek mindennap, míg hallom a csöndet. szeretném ha tudnád, hogy jól akartam lenni. de miattad nem tudok. bár soha ne találkoztunk volna. a legelső dolog életemben, aminek nem tudok nevet adni. elsuhan mellettem az élet. 

Iván, komolyan mondom, gyere haza aztán menjünk el a hegyekbe, vagy ausztráliába, mert én itt már egészen megbolondulok... nem tudok aludni, annyit jár az agyam, túl sok a zaj, a kávé, az altató, a dohány, meg-fogok-bolondulni, egyik férfit próbálom felejteni a másikkal, megvettem a Húsevő könyvet újra, az férfiszagot áraszt, meg rúzst meg mindenféle szart, visszaszúrattam a piercingemet az orromba, gondoltam, ettől jobb lesz, aztán a lófaszt lett jobb tőle, sőt, csak vadhús lett meg rohanások meg mindenkit tiltogatok lefelé fészbukon, hogy ne is lássam, hogy léteznek vagy esetleg tán azt hogy boldogok -

ez a férfiszag, ez megőrjít, megyek egyik helyről a másikra, túl sokat gondolkozom, sehol se jó, nem tudok mit kezdeni ezzel a teremtő erővel, fogalmam sincs, mi ütött belém, talán ha egyszer megérzed az igazi hús ízét, többé nem tudsz előle menekülni... és nem is akarok már. akarom érezni a tűket, akarom hogy legalább fájjon, de nincs senki aki ki tudná ezt ölni belőlem; a lakások, a sehol nem maradás, a nyár illata, az utolsó sétánk, az új idegen lakás, ahol a kanapén csókolom az első férfit akiről most épp azt gondolom, soha nem is ment el, végig itt volt, végig csak ő volt, minden falevélben, minden lépésemben, bárhol jártam, bármilyen lakásokban, az isten verje meg, HISZEN EZEK CSAK FALAK, lakások, mi van velem, én ilyen szenvedélyt még nem éreztem, és főleg azért mert soha nem fog kiteljesedni ami köztünk lehetne, mert nincs is és...

én már nem tudom, mi igazi és mi nem, csak azt tudom, hogy nem bírom csillapítani, én vagyok az éhség, és hiába kérdeznéd, nem tudnám jobban elmondani

csak kézen fognálak hogy gyere el velem holnap este, hadd mutassam meg ezt a férfit, neked biztos nem tetszene...

(a héten azt mondta rám egy fotós, hogy hasonlítok Patti Smith-re)