cserben hagynak. átgyalogolnak mindenen és mindenkin, ha találnak valami jobbat. azt írtam, valami igazit keresek, de már nem tudom. bármit, most azt mondanám, bármit keresek, bárkit, aki átölel amikor elalszom. már azon se lepődök meg, hogy jött ez a csoda lény, ez a spanyol szerető, aztán másfél nap múlva, amikor elment, nem bőgtem üvöltve a padlón fekve. a döbbenet inkább abból fakadt, mennyire megváltoztatott mindent, azzal, ahogy jött, ahogy átölelt éjjel, szorosan ebben a kicsi ágyban, csókolt, mosogatott, keringőzött velem a postán sorbanállás közben, nekem adta a maradék forintját (amiből később vacsorát vettem), megölelt és elment. mintha valami rejtélyes energiát szivattyúzott volna belém, a számba, miközben csókolt. túl sokat adott, az van. most meg ülök itt, és nem tudok mit kezdeni ezzel a felhőnyi boldogsággal, amit belém ültetett. nem baj, hogy nincs itt. valahogy nem baj semmi, mert lassan megszűnök érezni én is, ahogy mindenki más körülöttem. barátnőimet szép sorjában mind eljegyzik, én pedig még mindig ugyanarról a berúgós estéről mesélek nekik, és egy szarnak érzem magam érte. vagy csak simán leszarsz és nem válaszolsz, végül is ez is egy válasz. miközben annyit kapok, és mégsem elég. azt hiszem, a barátaim miatt vagyok még valaki, meg az irodalom miatt -ez is mennyit ér...-
-
elköltöztem, eljöttem, magam mögött hagytam, rohad a lakás, biztosan nem vagyok jó ember, cserben hagytak és cserben hagyok én is. minden másképp, de ugyanaz.
