dühös vagyok. mélyről jövő düh ez. hogy mennyire sok mindent teszek ténylegesen az elvárások szerint. hogy mennyire függök. hogy lekoptatok barátokat, és míg te reggel ötkor jógázol és naplót írsz, ami megőrjít valamiért ( mert nem vagyok benne? ) addig én másokra gondolok, nem alszom, titokban Sylvia naplóit olvasom és a fejemben újra és újra hallom a hangod, ahogy azt mondod egyszer, vége. - -
tegnap este. elöntött a düh megint. régóta először. hazajöttél, és azt mondtad, találtál egy lakást amit megvennél. nem drága. felújítanád, kiadnád, de akár lakni is lehetne benne, ha már a tiéd. csendes környéken van, jó a lakóközösség, és kb. egy év alatt fel lehetne újítani kétkezi munkával. nem akartam (((nem mertem?))) megkérdezni, engem belekalkulálsz-e. a házasság nem a te asztalod, és én ezt el tudnám fogadni ((bízom benne?)), de ez ugyanúgy a jövőről szól. a közös jövőnkről. elszomorodtam, miközben te életed egyik álmát ecsetelted. nem volt jó. bementem a wcbe fapofával és jönni akartak azonnal a dühös könnyek. nem értem. nem hagytam. aztán lassan visszatért belém az élet és te elkezdted úgy mondani a lakásvételt, hogy "miután megvevődött a lakás...". csinálunk majd ezt-azt. viccelődtem, hogy tudnék beleadni úgy ötezer forintot. nem válaszoltál semmit. aztán elterelődött a szó. kivert falakra, új vezetékekre, vakolásra és festésre.
szerepelek a terveidben? szerepelsz a terveimben? tudnék egy 30 nm-es lakásban élni a 13. kerületben, kutyával? milyen lesz ez az ősz? ((( miért ilyen nehéz ezeket a kérdéseket feltenni-- )))
