fölhívtalak, ne hagyd ott a postaládát. együtt szereltük föl.
együtt mentünk oda és most külön jövünk el. a szerelmem vagy. akkor is, ha most túl nehéz két sort is írnom, akkor is, ha hetek óta nem beszéltünk tisztességesen. csak most túlságosan fáj...
holnap te is eljössz végleg. leszeded a piros díszt, amit én raktam föl első este. május volt. eltelt egy fél év.
nehezen szedem össze a szavakat, gondolom azért mert itt már semmit nem érnek. nehezen fogalmazom meg, mit jelentett az a kis lakás, és ezután a döbbent csend után a hangod, amire már alig emlékszem.
azt írod, kijavítottátok a hibákat az új házban. lassan minden a helyére kerül és még kutyád is lesz. a mi hibáinkat ki javítja ki vajon és mikor. visszaadni az ottmaradt tárgyakat. elmenni egészen a legvégéig. ezt akartam.
bárcsak mindent megtettem volna veled. bárcsak elmondtam volna mindent. bár ne lettem volna túl szigorú önmagamhoz és hozzád. de most el kell hogy engedjelek. engedd, hogy megtegyem. hosszú út vezetett idáig és nagyon fájdalmas. de engedd... bocsánatot kérek, amiért nem lehettem az, akit kerestél. bocsánatot kérek minden hibámért, minden apró elhallgatásért. engedd, hogy meg tudjak bocsátani önmagamnak... a valós és valótlan hibákért és rágalmazásokért.
holnap reggel 9kor megint üres lesz a lakás. mint mielőttünk. lassan belenyugszom. üres lesz a földszint 1. és az új bérlőknek is azt fogja mondani a kedves szomszéd pár, hogy "legyetek itt nagyon boldogok". mi boldogok voltunk. ezt sose felejtsd el, kérlek.
gondolj erre, mikor becsukod magad mögött a kaput.