az emberek csak ülnek a kis lakásaikban és főznek, bentről nézik az utcát. mindent láttak már.
ilyen lettem. ferdén esik a hó és rád gondolok. hőségtől szédülnek a falak, és te jársz a fejemben. hogy pontosan egy éve. hogy miért vagyok itt még mindig, hogyan lehet létezni ennyire boldogtalanul. nélküled. a végtelen költözésekben téged látlak. legbelül tudom nagyon jól, hogy soha nem lesz jó nekem sehol máshol. megtanultam vele együtt élni, vigaszra lelni ideig-óráig, elfoglalni magam. de ezek a napok. ötször fölébredek éjjelente és nem tudom csillapítani a szomjam. ketten voltunk, de már egyedül. sose voltam olyan magányos, mint amikor veled éltem. életem. és most bárhova fordulok, sötét remény. olyan áldozatokat hozok nap mint nap, amiket eddig el se bírtam képzelni. véget vetek mindennek és nem nézek vissza. hiányzol, hányszor és hogy mondjam még, hogy elérjen. nem akarom megérteni, és nem érdekel kivel alszol. már nem jutsz eszembe minden motorzúgáskor, minden mással megivott kávéról reggelenként.
de itt vagyok mégis, valamiért. bármiért. állok az ablakban, valami remény. és arra gondolok, lehet hogy sosem voltunk boldogok. főzök én is a kis lakásomban, szinte ki se mozdulok, várok arra hogy majd egyszer jobb lesz. hogy megbocsát az, akinek én sosem tudtam. hogy megbocsátok egyszer magamnak, amiért azt hiszem, nem leszek már soha boldog, mert elmentél.
jól vagy, ugye? emelem poharam ránk. kicsinyes lettem és csaló. de ezt holnap már nem foghatom rád. lepergett a 365 nap. most búcsúzom.
