nem kapunk tiszta lapot az élettől. legalábbis ebben már nem. pont úgy rettegek a tavasztól, ahogy októberben is rettegtem, amikor utoljára voltam a lakásuknál, ahol le voltak húzva a redőnyök. megfogadtam akkor, hogy egy darabig nem térek vissza, tavaszig biztos nem, amikorra már úgyis elsimulnak a dolgok, ezt gondoltam. nyugodtan szívtam a füstöt, és csodálkoztam, milyen hideg van idefenn. eszembe se jutott, hogy te is pont ilyen hideg voltál velem. majd a költözés. új szelek fújtak, egy darabig, és ez is csak pár hétig volt jó ahogy minden. néhány napig. majd az összeomlás. és a legmélyebb pokolban azt gondoltam, majd azon a bizonyos áprilisi reggelen. ülök a napfényes ablakban és nem gondolok majd rád. nem fogok fulladozni a bőgéstől. addigra minden meg lesz bocsátva, minden el lesz temetve, ahogy kell.
aztán ma megéreztem. kiléptem és ott volt a levegőben, a tavasz első illata. nem hiszem el, és te sem hinnéd, hogy semmi nem változott. csak azt tudom, hogy az idő nem old meg semmit, mert van ami igenis itt ragad, és kísért, és nem távozik. fáradt vagyok belekezdeni is abba, hogy mit érzek, vagy mit nem, de már nem várom azt az áprilisi reggelt. addig nem, amíg vagy te, vagy én el nem megyünk ebből a városból, ahol minden egyes nap a nyomaidban botladozom. amögött, amivel sárba tiportál. nem érdekel semmi. már nem jól esik kimondani, hogy tönkretetted azt, amit addig felépítettem, mégis muszáj, mert így van. a jobb napokon csak elmegy. de nem jó semmi. a rosszabbakon olyan mélységekbe taszít a gyász, hogy nem ismerek magamra. de nem is érdekel, az az igazság. állok a hátsó kertünkben azzal a bottal a kezemben és döngölöm a földet, ami nem enged. te se engedtél be. a vérem nem enged, de én beengedtelek téged. az utolsó napunkon kloffolom a húst, neked semmi nem volt elég jó. el akarok tűnni a föld színéről. ülök a földön és a tetoválásomat tervezem, amit nem miattad csináltatok majd. kerületek vannak és évszakok, három és tizennégy, mint egy kivonás és nem változik semmi. én innen el akarok menni. könyvekbe temetkezem, mert azok állandóak, megőrzik a múltat, a jelent, nem számít, hol vagy és mit csinálsz. nekik nem. és a közös múltunk. emlékek egy helyről, ahol még soha nem jártam. az agyam még nem dolgozta föl, ez nyilvánvaló, és azt gondolom, én sem.
Ádám. kiölted belőlem még azt a kicsit is, ami volt. nem kívánok neked szép életet.
