hiányzol
most először mondom ki. hangosan. ahogy kimondom, valósággá válik. hiányzol, akkor is, ha már nem ugyanaz vagy. ha talán sosem voltál AZ. egy senki vagy. még annyi sem.
állok a völgyben és sírok. rég nem sírtam. lekötözték a kezem az altatók, a csontomig eltompították az érzéseket. hetekig nem létezett bennem semmilyen érzés. csipkedtem magam és nem éreztem. két férfi is csókolt és nem éreztem. semmit. boldog voltam, azt hiszem. nem fájt. aztán fölkeltem csütörtök reggel. vagy szerdán, nem emlékszem. a szokásos émelygés, de ez most más volt. szorongás. páni félelem az élettől. akkor úgy jutottál eszembe, mintha aznap küldtél volna el, vagy mintha meghaltál volna. soha nem féltem még így egész életemben.
nem akartam elmondani neked, és nem is tudnám. de el kell magyaráznom mégis, most, mert senki nem mondja ki helyettem. elveszítettelek. téged és az egész családod, a második családom. nem tudom, hogy lehet ezt megérteni. hogy a közös helyeink minden egyes nap úgy hívnak, mintha visszavárnának. visszavárnak. együtt éltünk, az isten szerelemére... hát meddig tagadjam még meg? mit akarsz még tőlem? hogy nem megy az alvás, és az igazi oka ennek nem az új lakás. nem a munka, a stressz, az idegen zajok, a sok kávé. hanem hogy képtelen vagyok téged elgyászolni. hónapok óta fojtom el azt, amit most egy méregerős nyugtatónak sikerült kifacsarnia belőlem. három és fél hónap. és a pokol, gyanítom, még csak éppen elkezdődött.
most van itt az ideje annak, hogy befejezzem ennek a negyed évnek a hazugságait. most, egy olyan ember fejével, aki három.hónapja.nem.aludt, elmondom neked, és mindenkinek, hogy azért nem merek elaludni, mert rettegek egy újabb naptól, amit nélküled kell elkezdenem. hogy akarok írni a családodnak, de nem akarom, hogy sajnáljanak. hogy biztos vagyok benne, te is hallottad a csöndet, mikor elmentél a lakásunkból.
mert ott voltam. ott vagyok mindennap, és nem felejtek. a kilátónál cigizek és még mindig hazavárlak egy ködös, téli estén. ott vagy még a vonal másik végén. de ezt, ezt most nem oldja meg helyettem senki.
-
szeretném, ha tudnád, hogy haragszom rád
szeretném, ha tudnád, hogy tudom, hogy meghallottad az utolsó csendet
szeretném, ha tudnád, hogy láttam a profilod a társkeresőn
szeretném, ha tudnád, hogy kivette valaki a lakást (megnéztem a neten)
szeretném, ha tudnád, hogy gyávának tartalak
szeretném, ha tudnád, hogy egy zombi lettem azóta
szeretném, ha tudnád, hogy nem érdekel
egyedül vagyok, hazudok magamnak is. hazudtam, mostanáig. innentől gyászolni fogok, addig, amíg kell.nem érdekel, mit gondolsz, mert eldobtál. kidobtál, mint egy darab papírszemetet, mert ha nem így lenne, legalább beszélnél hozzám. mondanál néhány keresetlen szót. kár, hogy késő. napokig mondhatnám, mit érzek, teljesen mindegy, ahogy az egész. a búcsúleveled. a hatalmas szívem, a sok szeretet, "amivel betöltöttem a lakást", ezt mondtad. azt akarom, hogy múljon el. hogy törlődjön ki ez az idő, amit veled, és amit utánad. életemben először, képtelen vagyok továbblépni.
állok a völgyben, még mindig NEM MEREK SÍRNI, félek hogy meglátod és kioktatsz, miért sírsz, már nem szeretlek, szedd össze magad, legalább tanultunk belőle. ezt mondtad. fogalmad sincs. semmiről. állok az ablak előtt, a lakás előtt ahol most bent kéne lennünk, a melegben, ahol megköszönted a hat hónapot és tovább léptél, úgy, mintha nem is egy ember lennél, és az egyetlen mondatot, ami egy minimális értelmet ad ennek az egész őrületnek, azt próbálom megfogalmazni, de nem jutok előrébb egy lépéssel sem -
EGY BOLDOG ÉLETE LEHETŐSÉGE, ami már sose lesz a miénk -
-
nem tartozom neked semmilyen ígérettel, ahogy te sem. de én megpróbáltam. olyan erősen próbáltam helyrehozni, ahogy csak emberileg lehetséges. utána pedig ugyanígy, jól lenni. nem tudom, mi fáj a legjobban. nem is kell elhinned. de belefáradtam.
ott leszek mindennap, míg hallom a csöndet. szeretném ha tudnád, hogy jól akartam lenni. de miattad nem tudok. bár soha ne találkoztunk volna. a legelső dolog életemben, aminek nem tudok nevet adni. elsuhan mellettem az élet.
