a nagy világégés előtt, amikor még mindenkinek jó volt ott, ahol volt, és amikor az emberek még tudtak sírni, nevetni és szeretni, annak rendje és módja szerint együtt örülni és nem kívánni (nagyon), ami a másé, ebben az időben ültem veled a kádban és ittam a borod és szerettelek, ahogy az anyád és a húgod szeretett és ahogy a legkedvesebb szeretőd szeretett, és ahogy csak téged lehet szeretni.
de most már a nagy világégés után vagyunk. harminchat órája nem tudok enni, a gyomrom görcsben, elérte tetőfokát a fáradtság vagy az, amit a fáradtságra és az időjárásra fogunk; az egyre fokozódó düh, a görcsbe ránduló torok, a hullámokban feltörő pánik. a világ nem dőlt össze, nem jöttek mindent elsöprő szelek. csak annyi történt, hogy rájöttem; nem tudtam jól szeretni.
bolond egy világégés ez. mégis, a végén, at the end of the day, mindig ugyanaz a hang. figyelmeztetni magam, hogy soha, sehol és semmi nem végleges vagy megmásíthatatlan. hogy mindenki pont olyan magányos, mint én, és hogy nincs jogom megkérdőjelezni, se elfogadni semmit, mert a dolgoknak igazából nincs "rendje". nincsenek szabályok és képletek, és ez megrémiszt.
december 23-a van. tavaly ilyenkor valami véglegesen megváltozott.
