ahogy az ember élete; az ÉN életem is elfér egyetlen táskában. hogy ettől (miért?) mennyire rettegtem ezalatt a huszonöt és fél év alatt. hogy egyszer majd nem leszek otthon sehol. hogy a cuccaim itt-ott, szanaszét, sok utcával, kilométerrel arrébb lesznek. egyszer. és most, mégis. már nem félek. a tárgyak haszontalanok lettek, és nem azért, mert a szerelmem elhagyott a saját bizonytalansága miatt. hanem azért, mert amim van, amire szükségem van, az tényleg befér abba a táskába. a többi pedig, azt itt viszem magammal. valahol, nagyon mélyen, belül. ez lenne a szabadság? nem tudom. küzdök a bizonytalansággal, nem érdekel senki véleménye, mert, at the end of the day, úgyis mindenki mélységesen egyedül van. te is, én is, a szerelmem is, még a macska is. aki a helyemen alszik, mióta eljöttem. ködös a fejem, nem alszom jól. bizonytalanság van. nem tudok enni.
mégis, ott van a lehetőség. hullámzó, de ott van. nem foglak zargatni, nem fogok könyörögni. tisztán, de vagy elmúlik, vagy kezdjük elölről. mindenképpen, tisztán.
csak a lehulló levelekre nem szabad gondolnom a teraszunkon. ezt tartani észben. a lehulló leveleket szeptemberben.
