húsevő

már rég elmondtam mindent, amit szerettem volna neked. ragaszkodtam, kalimpáltam, történjen végre valami, mert ez a remény, ez szétmar belülről. végül kimondtad azt, amihez nekem nem volt elég erőm. eltelt három hónap, ugyanolyan zombiként járom az utcákat, és időről-időre elhiszem, hogy bárki jó lesz helyetted. aztán most, tényleg a legvégén, rájövök, hogy mindent rosszul hittem. hogy sosem az voltál, akinek hittelek, a biztonságot is csak én képzeltem beléd. és mindent. százszor elveszettebb vagy, mint bárki, akit ismerek, és tudod így nézve meg sem érdemelsz. nem volt célom ujjal mutogatni rád soha, de gondoltam a legvégén már lehet bármit. miután azt mondtuk, szia. gyáva voltál és önző. és ez nem vigasztal. 

ahogy az sem, hogy mindenkinek igaza lett végül. 

nem írok neked többet, és nem kezdek el majd anyázni. megdöbbentő, mennyi könnyem maradt, és hányszor járok fejben még mindig a lakásban. ez már az utána. nem kellenek az ott maradt cuccaim, nem akarlak vigasztalni a kutyád miatt, nem írok majd apádnak sírós levelet. a te döntésed, helyettem. az én döntésem, helyetted. már nincs olyan, hogy "mi", és én legalább tíz évig nem teszem be a lábam Budára, ahogy ígértem. most már lehet sírni, azt hiszem. 

tagadjuk le a múltat. ezt a kilenc hónapot, ami alatt végig azt hittem, megváltoztattad az életem. mekkorát tévedtem. nem te változtattad meg, ez mind ÉN voltam. csak jól esett rád fogni ezt is. hogy túl jó vagy nekem, ahogy a Vadember volt előtted. könnyű magunkat hibáztatni, mert akkor nem kell még csak próbálkozni se, hogy valami megváltozzon. 

nem tudom, mi lesz egy év múlva. három hónapja menekültél el, és végül te is meghallottad azt a csendet, ami az üresen kongó lakás után maradt. csak te később. rájöttél, bár kicsit későn, azt hiszem. szükségtelen volt ennek a tizenkét hétnek minden reménye. most sokkal jobban fáj. mindenki csak sírni lát, és tudom, hogy téged nem érdekel. az összes legmélyebb titkomat és érzésemet neked adtam. te pedig most elfutsz velük gyáván.

és tudod, ez az egyetlen, amit nem tudok neked megbocsátani

fölhívtalak, ne hagyd ott a postaládát. együtt szereltük föl. 

együtt mentünk oda és most külön jövünk el. a szerelmem vagy. akkor is, ha most túl nehéz két sort is írnom, akkor is, ha hetek óta nem beszéltünk tisztességesen. csak most túlságosan fáj...

holnap te is eljössz végleg. leszeded a piros díszt, amit én raktam föl első este. május volt. eltelt egy fél év.

nehezen szedem össze a szavakat, gondolom azért mert itt már semmit nem érnek. nehezen fogalmazom meg, mit jelentett az a kis lakás, és ezután a döbbent csend után a hangod, amire már alig emlékszem. 

azt írod, kijavítottátok a hibákat az új házban. lassan minden a helyére kerül és még kutyád is lesz. a mi hibáinkat ki javítja ki vajon és mikor. visszaadni az ottmaradt tárgyakat. elmenni egészen a legvégéig. ezt akartam.

bárcsak mindent megtettem volna veled. bárcsak elmondtam volna mindent. bár ne lettem volna túl szigorú önmagamhoz és hozzád. de most el kell hogy engedjelek. engedd, hogy megtegyem. hosszú út vezetett idáig és nagyon fájdalmas. de engedd... bocsánatot kérek, amiért nem lehettem az, akit kerestél. bocsánatot kérek minden hibámért, minden apró elhallgatásért. engedd, hogy meg tudjak bocsátani önmagamnak... a valós és valótlan hibákért és rágalmazásokért.

holnap reggel 9kor megint üres lesz a lakás. mint mielőttünk. lassan belenyugszom. üres lesz a földszint 1. és az új bérlőknek is azt fogja mondani a kedves szomszéd pár, hogy "legyetek itt nagyon boldogok". mi boldogok voltunk. ezt sose felejtsd el, kérlek. 

gondolj erre, mikor becsukod magad mögött a kaput.

rémálmaim vannak különböző lakásokról. nem lakom sehol. "mintha pesten csak laknának az emberek, budán pedig élnének", írtam neked. egy hete hallgatok. nem azért, mert nem hiányzol. hanem mert rettegek minden mondatodtól, amivel akaratlanul is bántasz.

és az éjszakák. nem érzem itt jól magam, de ez nyilván téged nem érdekel. néha megdöbbenek, mennyi könnyem van még most is. és bár elmentél, és én igyekszem azt képzelni, a nehezén már túl vagyok... akkor bevillan az a kép. 

a google maps-en január van a közös lakásunk előtti utcában. megdöbbent, mennyire tud fájni, hogy januárban mi már nem ott. eszembe jut az utcára néző ablak, és a forró meztelen bőröd. erre nincsenek szavak. egyszerűen nem találták föl azokat, amikkel le lehetne írni. és csönd van és csak az óra kattogása, megőrjít. ez lehet az utolsó heted ott. a leghosszabb hallgatásom. ülök szép férfiakkal és nem tudok másról beszélni, csak az őszi fákról. az ablakokról. a közös helyeinkről. döbbenet.

mit számítanak.

kicsi sebeim. fáj és már nincs olyan ember akinek ne sírtam volna legalább kétszer. senki se mondja, minden rendben lesz, azt hiszem ez a felnőttség lényege. egy bizonyos kor és bizonyos számú egyedüllétek után már tudjuk, hogy egyszerűen csak nem lesz minden rendben. ez nem negatív, ez csak úgy van. ahogy én.

zombiként járom a várost, ahol apám lakást akar nekem venni. örülnöm kéne. örülök is. csak rettegek, hogy egy helyet se fogok már szeretni. semennyire. mindent csak bérlünk. a kis sebeket is. csak a lényeg marad ki valahogy mindig

a fák

az utolsó szavaink

a bőröd illata

nekem mindig fontos volt, sokat jelentett a férfi lakása. a hely, ahová utána mentem, este vagy délután, télen-tavasszal, színház után például. de ugyanígy az őszi Veszprém lehulló levelekkel, a sárgás-barnás táj, az illatok, ahol mindig hideg volt és fújt a szél. alig bírtam eljönni onnan is, bőgtem, dühös voltam hogy miért. miért én. miközben az emberek többsége harminc éves korára 10-14 költözésen is túl van már. háromszor költöztem az elmúlt három hónapban, és mostanra, egy viszonylag nyugodt, egy dühös és jópár szomorú rész után szellemeim visszatértek. érzem őket. itt vannak éjszakánként, és fölébresztenek. bevilágítanak a roló tetején lévő egyetlen vastag fénycsíkon. mutogatnak az eltorzult emlékeimre. lassan eltelik két hónap, és itt vagyok, immáron nyolc kilóval soványabban. visszajárok a kilátóhoz. 

kincseim. lerázom magamról a tárgyakat, mert nem számítanak. hordom a meleg ruhákat, pesten lakom, de nem itt élek. vasárnap délután ültem odafönt, és akkor már tudtam, hogy én azóta is, minden egyes buszon föl Hűvösvölgybe, minden este ott vagyok. sétálva a helyünkre, te ott jössz mellettem. én ebbe beleőrülök. nyárillat van, beköltözünk, forróság, fogod a kezem. az új lakás illata. felfoghatatlan. azóta is, minden reggel és este végig járom. megvan-e még. ott vagyok-e még... és tudod, megéreztem. most már tudom. egy olyan nyugtalanság volt bennem, ami azelőtt soha. tudtam, de nem mertem szólni. valami készült. éreztem a lelked, ezt talán még most se hiszed el. pedig hallottál sírni éjszakánként. annyit mondtál csak, aludj vissza...korán kelünk.

és akkor utoljára. le akarom zárni. végig sétálok az utcánkban, bemegyek a lakásba, ahonnan hamarosan te is elköltözöl. milyen szép vége a közös életünknek. a 15. költözésed. már a saját házadba, ami az öledbe hullott, idő előtt talán. innen már valószínű, hogy nem mész tovább. letelepszel. és a tudat, hogy ennyire közel voltunk... hogy én elmentem és te rögtön utána. véletlen? nem tudom. ez az egész. ne kérd, hogy lépjek túl. ne akard, hogy elfelejtsem. tudom, hogy neked kell az ott felejtett cuccaimmal, apró közös berendezésekkel élned még néhány hétig. kidobhatod, nem érdekel. de emlékezz arra, sose felejtsd el, hogy én voltam az első, aki eljött. és, amiről eddig nem is sejtettem, hogy lehetséges; tényleg ott hagytam egy darabot a szívemből.

emlékezz rám.

ez az egész, csak kölcsönkapott idő. én itt csak bérlek. bérlem az életemet a démonaimmal. 

"hát akkor kapja be"

itt ülök az új szobámban a kanapén, ami akkora, hogy pont elférek rajta keresztben, az illatos piros plédemmel terítettem le, otthonos, puha. az ágyon pedig a nagy színes ágytakaróm, ezeket viszem magammal mindenhova. nem számít, hol vagyok.nem számít, milyen lakásban ér az este. nem számít, mennyire egyedül. valamiért most ezek nem számítanak. 

de erre te sem számítottál. hogy én, a kedves, túlragaszkodó, odaadó lány, aki 'így megtöltötte ezt a lakást élettel', hogy majd pont ő fog ennyire gyorsan tovább állni. hogy három héttel később ezen a kanapén fog ülni, egyedül, de ülhetne akár bárki mással is. hogy úgy túllép ezen az egészen, hogy vissza se mer menni abba a lakásba, ahol a cuccai fele még mindig ott van. hogy olyan neki, mintha legalább egy év telt volna el. és hogy fogalma sincs, tényleg ilyen könnyű-e ez az egész, vagy csak nem fogta fel még... nem akarok a kedves lány lenni. nem akarok mások után mosogatni. nem akarok ártatlan lenni. meguntam. megutáltam. 

na igen. könnyű csak dobálni a szavakat. "vissza akarlak kapni", vagy "ha majd eltelik egy kis idő". könnyű az apádnak kedves levelet írni. de drágám, you are missing the point, már megint. mindig az agyaddal éreztél és ez így nem működik, sajnos. pedig mennyire akartam. nem a tűz hiányzott ebből. hanem a szíved. de az nagyon.

sajnos

nem

érzek

semmit

ahogy az ember élete; az ÉN életem is elfér egyetlen táskában. hogy ettől (miért?) mennyire rettegtem ezalatt a huszonöt és fél év alatt. hogy egyszer majd nem leszek otthon sehol. hogy a cuccaim itt-ott, szanaszét, sok utcával, kilométerrel arrébb lesznek. egyszer. és most, mégis. már nem félek. a tárgyak haszontalanok lettek, és nem azért, mert a szerelmem elhagyott a saját bizonytalansága miatt. hanem azért, mert amim van, amire szükségem van, az tényleg befér abba a táskába. a többi pedig, azt itt viszem magammal. valahol, nagyon mélyen, belül. ez lenne a szabadság? nem tudom. küzdök a bizonytalansággal, nem érdekel senki véleménye, mert, at the end of the day, úgyis mindenki mélységesen egyedül van. te is, én is, a szerelmem is, még a macska is. aki a helyemen alszik, mióta eljöttem. ködös a fejem, nem alszom jól. bizonytalanság van. nem tudok enni.

mégis, ott van a lehetőség. hullámzó, de ott van. nem foglak zargatni, nem fogok könyörögni. tisztán, de vagy elmúlik, vagy kezdjük elölről. mindenképpen, tisztán.

csak a lehulló levelekre nem szabad gondolnom a teraszunkon. ezt tartani észben. a lehulló leveleket szeptemberben. 

dühös vagyok. mélyről jövő düh ez. hogy mennyire sok mindent teszek ténylegesen az elvárások szerint. hogy mennyire függök. hogy lekoptatok barátokat, és míg te reggel ötkor jógázol és naplót írsz, ami megőrjít valamiért ( mert nem vagyok benne? ) addig én másokra gondolok, nem alszom, titokban Sylvia naplóit olvasom és a fejemben újra és újra hallom a hangod, ahogy azt mondod egyszer, vége. - -

tegnap este. elöntött a düh megint. régóta először. hazajöttél, és azt mondtad, találtál egy lakást amit megvennél. nem drága. felújítanád, kiadnád, de akár lakni is lehetne benne, ha már a tiéd. csendes környéken van, jó a lakóközösség, és kb. egy év alatt fel lehetne újítani kétkezi munkával. nem akartam (((nem mertem?))) megkérdezni, engem belekalkulálsz-e. a házasság nem a te asztalod, és én ezt el tudnám fogadni ((bízom benne?)), de ez ugyanúgy a jövőről szól. a közös jövőnkről. elszomorodtam, miközben te életed egyik álmát ecsetelted. nem volt jó. bementem a wcbe fapofával és jönni akartak azonnal a dühös könnyek. nem értem. nem hagytam. aztán lassan visszatért belém az élet és te elkezdted úgy mondani a lakásvételt, hogy "miután megvevődött a lakás...". csinálunk majd ezt-azt. viccelődtem, hogy tudnék beleadni úgy ötezer forintot. nem válaszoltál semmit. aztán elterelődött a szó. kivert falakra, új vezetékekre, vakolásra és festésre. 

szerepelek a terveidben? szerepelsz a terveimben? tudnék egy 30 nm-es lakásban élni a 13. kerületben, kutyával? milyen lesz ez az ősz? ((( miért ilyen nehéz ezeket a kérdéseket feltenni-- )))

állok a kertben, cigi lóg ki a számból, süvít fejem fölött a szél, tartom az egyik fáklyát és próbálom minden erőmmel a szikkadt földbe fúrni. nem éles a vége, ezért nehéz munka, nekem, aki alig ötven kiló; tegnap pont meg is jegyezte valaki, milyen rég volt.

egy ideje már nem dicsér senki. és én haragszom. irtózatos nagy a dühöm, és tudom, egy élet sem lesz elég arra, hogy kigyomláljam magamból. ahogy a nem létező gyermekem, a nem csöpögő kerti csap, a nem otthon levő édesapám, akit sosem szólítottam így és akihez élete utolsó napján sem fogom tudni, hogy szóljak majd. és rettegek.

álmaimban Fehérvárom járok, a lakótelepen, Köveskálon azon a mezőn, ahol életemben először láttam közelről őzet, a Balaton parton heverészek és boldog vagyok, a Várban hallgatom a Tanár Urat, épp ősz van és ő gesztenyét melenget a kezében, miközben metafizikát tanít. és persze odaát, a nagyon távoli országban, amit a Vadember is megjárt nemrég, ahol odaveszett az egyik legnagyobb magyar ember, és ahová én talán soha nem jutok el. de most már tudom, hogy egy fél év odaát, vagy egy év vagy akár tíz se oldaná meg azt a feladványt, ami vagyok. az embert, akit soha nem ismerhetek meg.

kedves Iván, sokat vagyok egyedül. ma van a szülinapod, és remélem, nem haragszol, amiért én sem kerestelek. egyszerűen csak... sok az élet... ezt tudod te is, milyen. elköltöztem, befejeztem az egyetemet. itt vagyok szinte egész nap egyedül, annyira egyedül, hogy még ahhoz se tudom összeszedni a kallódó gondolataimat, hogy írjak ide. nagyon furcsa, nagyon magányos érzés, mégis precíz és pontos, mint a halál. néha meglátogat valaki, néha lemegyek a városba, iszom egy kávét a régi helyeken, ahelyett, hogy végre újakat teremtenék. valami nehéz nyomakodik a szívemre. néha több napig könnyű, aztán jön egy hidegfront és elvisz mindent az átkozott északi széllel. 

és van ez a Férfi. félek írni róla, mert félek, hogy elillan, hogy őszre már nyoma se lesz. hogy elmossa a kerti lámpák helyét az eső és mi tovább költözünk. igen, nagyon félek. rettegek. ezért nem keresek sok mindenkit. félek, ezért dühös vagyok. régóta várok valamire, ami egyáltalán még csak a közelemben se jár, vagy épp ellenkezőleg; már ezer éve itt van előttem, csak nem látom. nem vagyok a bőrömben vagy nagyon is vagyok. sokat vagyok egyedül. sokat gondolkozok. néha úgy érzem, beleőrültem. szívom a cigiket, hallgatom ezt az irdatlan csendet. túl sokat várok. túl sokat.

próbálom mélyebbre fúrni a fáklyát, de a föld makacsul nem enged. kiveszem a cigit a számból, és észreveszem, hogy folyik az ujjamból a vér. csurog, mintha kettévágták volna. jön a front, érzem, rosszul ébredtem. fogalmam sincs, mi lesz holnap. vagy holnapután. fogalmam sincs, kit hívhatnék föl, amikor hirtelen könnyezni kezdek. apámra gondolok, hogy pont ugyanaz a magány mindkettőnké. hogy akár föl is hívhatnám. anyámra, akinek már nem kapaszkodhatok a szoknyájába. magamra, hogy ez sose lesz jobb.

mert ahogy a föld, a vér sem enged soha. 

jön a tavasz. - legyen bármily közhelyes is, nem az a lényeg, hogy itt van, hanem a szimpla fact, hogy túléltük a telet megint. kísérőim (kísérteteim?) elhagytak, egyedül vagyok, tisztán, őszintén, csupaszabban, mint valaha voltam. lefaragtam embereket, ki magamból, a világomból, kitöröltem, eldobtam. jobb ez így, könnyebb új életet kezdeni, tiszta lappal indulni. tisztábbal legalábbis. 

vettünk égősorokat. két égősort, mint a filmekben, színesek, az ágy fölött vannak. 

volt ez a tél. volt egy férfi, akinek nem kellettem eléggé, és aki, ezúttal tényleg, a legmélyére mutatott. olyan szép volt, hogy elvakított a felszín, bevallani persze senki nem szereti az ilyet, mégis, ez az igazság. volt alatta is valami, igen, de nem volt elég. pedig már annyira közel jártam, mondogattam magamban, annyira.

kihúzni a telet, gondoltam.

aztán megláttalak. már messziről láttam, hogy ott állsz, hamarabb érkeztél te is, ahogy én. égőkről beszélgettünk, egy héttel később a metrónál csókoltál meg először. én már akkor tudtam. ez valami más. ez most tényleg valami igazi. 

megtalálni azt, aki. 

lemenni a legmélyére, hogy utána tisztábban. vagy azzal menni el arra a nagyon sötét helyre, aki végre megfogja a kezem az utcán. akinek az ágya fölött égősorok. akit büszkén mutatok be mindenkinek. aki annyira szép, szebb, mint bárki, aki eddig a szemembe nézett. vagy mintha eddig senki nem nézett volna a szemembe. soha ezelőtt.

volt egy tél. megtaláltam azt, akit kerestem. senkihez és semmihez nem hasonlítható. érett. igazi. bizalmas. biztonságot adó. 

gyönyörű

zengő és mély a férfi haragja. áthat mindent. feszülnek az izmok, ahogy például fut a Margit-szigeten, vagy a tükör előtt áll és húzza a súlyokat, majd a szaunában, ahogy nagy keblű, kellően izmos szőkékre gondol.

nagy az én kínom, Uram; nem tudok várni. ha valami kell, azt most azonnal ide, a kezembe add, különben holnap már nem ér semmit. holnapután már nem kell. legyen ez a legnagyobb bűnöm, és a szép férfiak. kellően izmos, hosszú haj, csillogó barna szem. a tekintete, ahogy kíván. cserébe a több tonnányi megválaszolatlan sms-ért, legalább ezt add. (bizonyára azért is, mert megfogadtam, hogy nem kívánom a másét, de ezt a világ legnehezebb dolga be is tartani.) és a GYE-RE-KES-SÉ-GEM, a szerinted kislányos testem, fehér bőröm. bizonyára a világ legnagyobb bűne az, hogy veled akarok lenni, semmi több, tényleg, csak most, ebben a percben. csak még egyszer.

rém világos, hogy megijedtél, rém tiszta, hogy én meg összezavarodtam, de miközben pótlékot kerestem jöttem rá arra, hogy ezúttal nem, most tényleg te kellenél. átkozottul tisztán láttam egy pillanatra. mennyire igazi. csiripelnek a madarak, tavasz lett a télben, remélem, hamar elmúlik, és fogalmam sincs, merre jársz. ahogy hallgatsz, leszek egyre biztosabb magamban. ilyen az ember.

rágom a szavakat, de nagyon elegem van a beszédből. lassan csordolgálnak az órák.