húsevő

a nagy világégés előtt, amikor még mindenkinek jó volt ott, ahol volt, és amikor az emberek még tudtak sírni, nevetni és szeretni, annak rendje és módja szerint együtt örülni és nem kívánni (nagyon), ami a másé, ebben az időben ültem veled a kádban és ittam a borod és szerettelek, ahogy az anyád és a húgod szeretett és ahogy a legkedvesebb szeretőd szeretett, és ahogy csak téged lehet szeretni.

de most már a nagy világégés után vagyunk. harminchat órája nem tudok enni, a gyomrom görcsben, elérte tetőfokát a fáradtság vagy az, amit a fáradtságra és az időjárásra fogunk; az egyre fokozódó düh, a görcsbe ránduló torok, a hullámokban feltörő pánik. a világ nem dőlt össze, nem jöttek mindent elsöprő szelek. csak annyi történt, hogy rájöttem; nem tudtam jól szeretni.

bolond egy világégés ez. mégis, a végén, at the end of the day, mindig ugyanaz a hang. figyelmeztetni magam, hogy soha, sehol és semmi nem végleges vagy megmásíthatatlan. hogy mindenki pont olyan magányos, mint én, és hogy nincs jogom megkérdőjelezni, se elfogadni semmit, mert a dolgoknak igazából nincs "rendje". nincsenek szabályok és képletek, és ez megrémiszt.

december 23-a van. tavaly ilyenkor valami véglegesen megváltozott.

megjöttek a démonok. vagy csak visszatértek. ülök a vonaton, nézem a havas tájat, és belém nyilall a tavaly ilyenkor, ami volt, akik voltak, hogy ott és akkor mennyire számított az érzés, hogy legalább volt [valami]. a konstans bocsánat kérések, az alkoholisták kérnek állandóan bocsánatot, és én, veszem észre magamon. az istenverte rossz vérem mindent tönkretesz.

fogjuk rá. eltollak magamtól, holott tudom, hogy boldoggá tehetnél, ügyet csinálok belőle, kettőnkből, nem akarom elsietni, szajkózom, féllábú madár. ébrenlétből is elég volt már kicsit. annyit akarok inni, hogy ne tudjak magamról, belehazudni képekbe, önmagamat vagy mást, mindegy, mert úgy látszik, ez ma már senkinek nem számít. legyél szép, legalább egy kicsit, nevess hangosan és érintsd meg a vállát párszor, hogy érezze a feszültséget, aztán engedd el. mintha mi sem történt volna. fogjuk rá.

hogy nincsenek is démonok. az, aki megértette, félig halott. és én rettegek, hogy amikor a föld alá eresztik, csak és egyedül akkor fogom megérteni. én, az örökös aggódásom és tökéletlenkedésem mögé bújva. nem szeretem ezt a nyughatatlanságot bennem. néha azt hiszem, elmúlt, de aztán visszatér. újra és újra.

minden cuccom a földre dobálva, több heti másnál csövezések után, én meg már rég nem az vagyok, aki lenni szerettem volna. olyan sovány vagyok, érzem a szívem lüktetését a vékony bőr alatt. mindig azt hittem, a szív majd egyedül megoldja azt, amit más nem tud.

nagyobbat nem is tévedhettem volna

minden rendben van. de amikor beleszagolok a hűvös tél eleji levegőbe, amit szinte harapni lehet, úgy érzem meg újból ugyanazt. mintha mi sem történt volna. beleszagolok, és itt vagy újra. állunk az Andrássy sarkán  négyen, és véletlenül kétszer adok neked puszit. biztos nem emlékszel.

"légy résen.
van más út."

nagyon közel merészkedett a Halál, holnap már repülőre szálltam volna, ám ezúttal mégis elkerült bennünket. féltem, mint még soha eddigi életemben. délután négykor, otthonról elszabadulva, valami ködön át bámulva szívtam egymás után a cigiket, bormámorosan, végül egy pálinkával a garatra öntve ültem órán, gondoltam férfiakra, szeretőkre, apákra. az idegem csonttá soványodva. ahogy lassan én. fogyok el.

csak ez az ösztön, ezt tudnám feledni. vagy legalább feladni, ha máshogy nem megy. kiölni. félelmetes, ahogy a tanárnő erről beszél, megáll az idő. nem marad(t) semmi(m), csak ez az ősi vágy, felülírni, megkockáztatom, nem lehet. és akkor mi marad, kérdem. nekem. na ugye.

"az ész nem úr a saját házában." az enyémben legalábbis biztos nem.

"...a szádra gondolok, ünneppé váltak benne a szavak"

van köztünk ez a fal; hogy mintha mi sem történt volna, kimehessünk az ajtón; te jobbra, én balra, eddig is így volt. nem értem, neked hogyan eshetne rosszul, erre gondolok, amikor hazaesek, már kijózanodva, és valami ködös valóságon át bámulom a falat hajnalig. nem hagy a szagod elaludni, annyira erős.

nem hagyom magam boldoggá tenni, mert utána ki kell lépnem azon az ajtón, és akkor mi lesz? semmi. de ahogy mondogatom; egyszerű, úgy válik egyre bonyolultabbá. ismered a búcsúzás szabályait. ne akard, hogy szükségem legyen rád.

csak várom, hogy elmúljon. végül mindig elmúlik.

elszántan keresem. minden belvárosi beülős helyen, minden szemüveges-szakállas férfi tekintetében, olyan de olyan sokszor látlak, nem is hinnéd. amint eszembe jut, hogy bele kéne gondolnom, száz éve engedtelek el, de ha látnál, biztos azt mondanád, semmit nem változtam. nem fordult nagyot a világ, eltelt száz év, száz év magány, mondhatni, közben nyilván teljesen mindegy neked, milyen ablakokból néztem le milyen csendes utcákra vasárnap reggelenként. jól esik a tudat, hogy lehetett volna másképp. elkönyvelni: eszembe jutottál.

eladni a fölöslegessé vált könyveket. mindig is hentesmunkának tartottam. most már valahogy mégse esik rosszul megválni tőlük, persze csak a tényleg fölöslegesektől. a rosszaktól. ajándék, vagy dedikált, mindegy.

pult alól. olvastam, McCarthy-t, forróság volt, mindenki késett. hogy jutott ez most eszembe?

és végül hogyan érnek össze szépen a dolgok, csodálatos rendben. hogy kidobtam a karkötőt és a medált is, néztem, ahogy elvitte a szemetes, elmúltak a rémálmok, ahogy kell, az egyetembe öltem minden energiám, mígnem egy hét elteltével egy szép, napos reggelen... na igen. valahol csak azt akartam mondani ma, hogy igenis foglalkoztat. mindenki, akihez valaha közöm volt és van. hogy visszamentem a pilisbe és kicsit azért fájt. hogy velem alszol kétévente, és sokszor ünnep minden szavad. remélem, ezt tudod. akárhol is legyen majd az az ablak.

szabadnak kéne lennünk, mégis függni akarunk, függni valakitől, aki mellett elalszunk és reméljük, még másnap reggel is ott lesz mellettünk.

voltak ilyen reggelek is; fejfájás csillapító, rántotta, saláta, porkávé. mind nekem. előtte pedig olyan esték, mámorítóak, ősz-illatúak. úgy jöttem haza, hogy az az első igazi őszi reggel, mint két éve az első nyári, ugyanúgy, nálad, csak máshol, boldogan, abban a hitben, hogy felkészültem, én igazán felkészültem a sötét évszakra. persze hamar kiderült, hogy nem, de végül és utólag, minden megoldja magát.

de voltak másmilyen esték is. magányosak. vannak. egy medál és egy karkötő, valaki másé, még a dobozban, ki kéne dobni. ócska kacatok mind. kiválasztom, hogy fájjon, például ülök valami koncerten, ott van egy régi szerető, vagy ha nincs, akkor azért, jól esik bevonulni a mosdóba, leülni a kőre és szomorkodni. nem? krémszínű vécékagylók, barátaim. kimegyek, elsietek, megkések. indiánnyár van. széles napfelkelték. a hegyeimre gondolok, otthon és itt. messze vannak. az emberekre, akik nélkül az életem fabatkát se érne. és hogy ki vezet, úgyis csak a végén dől el

történeteket gyűjtünk mind, és elraktározzuk, hogy amikor minden kötél szakad és tényleg senki nincs itt, de senki, akkor elővehessük, és azt mondhassuk, van, akinek sokkal rosszabb. mert mindig van egy, akinek a sztorija durvább, mint a tiéd. de nem vigasztal. az, hogy a buszon hazafelé mellém ültél, és hogy azóta nem tudok rólad semmit, nem változtat semmin. félek az ősztől. rettegek, hogy megint egyedül ér. tudod, milyen ez. azokat a hegyeket akartam látni egy nehéz nap után, a barnuló fákkal és alatta a kanyargó Dunával. és innentől csak azok a hegyek lesznek jók. vagy ezek, vagy több hegyet ne lássak. egy évig vagy tízig. kitartó munka.

türelmetlenek vagyunk és követelőzők. rossz természetűek. én a nagy szavaimmal, te a szófukarságoddal, én a hatalmas félelmeimmel, te a gubóiddal. észre sem veszed, hogy nem megváltoztatni akarlak, hanem úgy kellesz, ahogy vagy. come as you are. nem beszélsz. nem is hallgatsz igazán. elhallgatsz. elhallgatod. csak ülsz mellettem és nézed, ahogy sírok, a kezembe fogom a fejem. négy nap telt el, a nyaklánc itt lóg továbbra is a falon, nem dohányzom és nem sírok. akarom, hogy akarj. nem akarom a sötét évszakot nélküled. gyenge láncszem vagyok. mint az ingeden a szemek; biztos, hogy nekem térdig ért volna. már sose veszem föl. majd helyettem valaki. más.

réges-rég volt, hogy utoljára egy férfi miatt sírtam, úgy, hogy mindenki látta, végig nézték. nem tudom. arrafelé valahogy másképp mennek a dolgok. végig hallgattuk mi is ugyanúgy, kábé egy hónapja, hogyan veszekszik meg kiabálják végig az éjszakát a legjobb barátaink, sírtak, csapkodtak, kiadták magukból. én nem tudom. rendesen kiadni. még ott se volt igazán. Sylvia írta a naplójának, hogy őt férfi sose látta sírni, és biztos, hogy egész életében soha. engem tegnap látott maszatos arccal a nyár talán utolsó ilyen napjának reggelén, a beton lépcsőn, kijött minden. és alig. és mégis. minden megtörtént ezen a napon, mégis az maradt meg, ahogy ül mellettem és nem szól, pedig tudja, hogy miatta zokogtam át a fél napot, és még utána is, miután elment. amiért nem nézett rám, nem ért hozzám, tartotta a két méter távolságot, amiért én idősebb vagyok és ő fiatalabb, mégis ott van az egész a szemében. hát nem érted, hogy téged kerestelek? hogy hozzád hazaértem? hogy még akkor se, hogy nem tudod elvenni ezt tőlem, ha nem figyelsz rám vagy zavarban vagy, mert nem tudod, mit kell mondani. ezt nem veszi el tőlem senki.

egy hónapja, míg ők kiabáltak, te bejöttél utánam a sátorba és édesen csókoltál. odakint jött a vihar és minden gyönyörű volt, egyszerűen tökéletes, sose legyen vége, gondoltam. nem ismer senki. elvesztem. most megint izgatott vagyok az egyetem miatt, remélem, kitart addig, amíg eldöntöd, akarsz-e újra látni. végül is, valahol akartam, hogy lásd a maszatos arcomat. anélkül nem lennék igazi. aztán mellém ültél a buszon, fekete póló, hosszú, vörös hajad copfban, és annyira szép voltál, mint még soha. arcod komoly, majd zavart kissé, mikor elköszöntél, szükségtelen, fölösleges, már elbúcsúztunk előtte. tudom, mi a zavar, legyen átkozott a fene rossz természetem, hány ilyen volt már. nem vagyunk egyszerűek. "állatok vagyunk, és ez a mi vigaszunk". de nem vigasztal. csak az, hogy tudom, téged akarlak, bárhogy is fájjon, vállalom. és elhiszem, hogy nem vagy olyan, mint ők. te imádsz élni. én pedig hazaértem hozzád. ennyi a biztos.

leül mellém az Isten a buszmegállóban, és beszél hozzám. együtt várunk. jöhetnél már.