húsevő

csak ha én azt mondom. rég esett, de most végre nagyon. hullottak a hatalmas cseppek, és az ausztrál turisták azt mondták, hívnak egy taxit. én meg fölhívtalak, mentem. késő éjjel szakadó esőben, fázósan. hozzád, akire néhány hete rá se bírtam nézni, mert az elmúlt tél óta magamat látom benned. felforgattad a világomat, megszerettelek, rosszul szerettelek, nem hagytad, késő volt. aztán elmúlt, talán picit későn az is, de végül. és tudod, hogy ragaszkodom, tudsz rólam mindent. legalábbis azt, amit tudnod kell.

rosszul tudok csak szeretni, sose lennék elég. nyilván. nem is baj, tudod. most már értelek. magamat kevésbé, mert bár lemostalak magamról, a kezemen még mindig érzem az illatod, és a két lila folt is ott fénylik a felkaromon. mennyi közhely egy rakáson, nem tudom, ki vagy. de azt tudom, ki leszel, és azt is, hogy jól éreztem az első pillanattól. végre egy igazolás. vissza-visszatérsz. én pedig valahogy köréd formálódok, és a bronz mellkasú szobrász férfihoz, meg a kétgyermekes fotóshoz, az idősödő francia spanyol tanárhoz, a megbántott nőhöz és mindenkihez, aki egy kicsit is megfog. naivan ragaszkodok. fogok mindig. mert szép vagy a kis ráncokkal a szemed sarkában, és akkor én is szépnek érzem magam. mert olyankor legalább látom, hogy megvagy. és mert te nem kérsz számon. jól is ölelsz.

a kávé, a cigaretták, a fülhallgató, a bor. nem tudom, ki vagy. de nincsen semmi baj.

véletlenül nézem vissza, erre kiderül, hogy pont ma egy éve, forróság volt és még arra is emlékszem, mi volt rajtam. a három férfi közül az egyik megdicsérte a körömlakkom, a másik a melleim, de tudtam, egyik se kell, csak az, aki nem lehetett, soha a kisujjamat se mozdítottam érte, mégse ment el, soha, soha.

nem bírom a fájdalmat. gyomorgörcs, fejfájás, bokaficam, izomláz, bordarepedés, fogfájás, horzsolás. hozom a gyógyszert, a borogatást, mindenre van azonnali megoldás. nem bírom a fájdalmat, mégis kínzom magam, de ezzel csak egyvalaki van teljesen tisztában, és az nem én vagyok. azt olvastam, két fajtája van a mazochizmusnak; az egyik, ha valaki azért teszi, mert valamit végre érezni akar, a másik pedig azért, hogy a végére immunis legyen a fájdalomra.
én tényleg nem tudom.

sós az illatom. fáj az arcom. hozom a jeget, ez még talán elmúlik. a többiből nincs kiút.

huszonkettő vagy és szereted őt, de vajon boldog vagy? énekli Norah. tisztára, mint én, arról, hogy ő boldog-e, sose esik szó, mindig csak a többiről; régvolt szerelmek, kísértő árnyak, tudod, kinek kell, hát nekem, nélkülük már nem is menne. és kibírom, én kibírom, nyilván, de sok száz magányos éjszaka után még Walter és Patty is rájönnek ötvenkét évesen, a 634. oldalon. baj, hogy én nem akarok addig várni? önző vagyok, jó. ez is megvolt.

én csak azt akarom tudni, színház volt-e az egész

én ezentúl nem hiszek a jelekben. hülyeség az egész. meglátjuk. déja vu. igazából nincs mit mondanom.

mert tényleg boldognak tűnsz, énekli ez a selymes hang, halkan, mélységes-szomorún.

mélységes mély a múltnak az a bizonyos kútja; de a jelennek még inkább. ó, én annyira akarom, hogy mindenki, egyszerűen mindenki boldog legyen, hogy ne legyen megalázkodás, verések és méricskélés meg féltékenység, azt akarom, hogy elmondhassam, szerelmes vagyok beléd, te, aki mindennap tönkreteszel és akinek fogalmad sincs a világról, ezért lehet téged ennyire szeretni. te kegyetlen módon szeretsz, én pedig szeretem a kegyetlenséget.

azt akarom, hogy elmondhassam, nem szeretlek, hogy soha nem is szerettelek, hogy ez csak játék volt, de nem neked, nekem, eldobhatós polaroid kép, rajta egy vagy két ember, mindig csak a hús.

ó, én már régen elengedtelek. aznap, amikor nem emlékszem, a szemembe mondtad-e, hogy maradjak.

én meg azt válaszoltam, tudom.

nincs nyoma az ágyon, de lassan már nekem sincs, erre gondolok, meg a reggel hétre, hogy korán volt órám, nem marasztalt.

tavaly ilyenkor végnapok voltak. most is vannak, jönnek majd szép sorjában. nem szeretem a végeket.  továbbra is minden elromlik, és múlt héten hárman törték össze a szívem. kiderült, hogy napallergiám van, de lehetne rosszabb is. tényleg. egyszerre egy napot, így kelek föl minden reggel, aztán az esték, azok mások.

Bruce Springsteen-t hallgatok, és nincs itt senki, írtam valakinek péntek este, amire aztán nem kaptam választ. nekem már nincs mit mondanom, a közönség segítségét kérem. eltelt megint egy év. rettegésben tart valaki, akinek egy kicsit sem számítok, levágtam rövidre a hajam, de ezen kívül semmi se változott. nem lettem jobb.

it’s all right, mondja végül Bruce, és én elhiszem neki.

iszonyatosan fáj néznem, ahogy szenved, de legalább, mondogatom, de legalább. erőmön felül teljesítek ebben a versenyben, nem szólok hozzá, barát akarok lenni, az is vagyok így, hogy hallgatok. csak remeg a kezem, két napja vettem észre. így vagyok én, bármennyire is akarom, csak saját magammal tudom felvenni a versenyt, mással szemben nem akarok győzni. attól félek, hogy egyszer komolyan baj történik majd, és én azon az egy napon nem leszek elérhető, akkor nem fogok aggódni, és mi lesz.. így lettünk nevelve, mind, a Tóth-lányok. drága nagymama nem lenne büszke rám, ha némely estén látna (lát, de nem haragszik).

néhány másik estén pedig jó. marasztalnak, mosolyognak rám. szól a jazz a háttérben, elolvasok pár remek könyvet, sokat alszom például. napozok is. nincs okom panaszra. nincs ok rá, mégis panaszra nyílik a szám. nyílna inkább csókra, kedves szavakra. az a nagy hibája az egésznek, hogy általában megérzem, ha rossz közeleg.

hagyd már abba, mondod. abbahagyom.

rossz vagy jó döntés, nincs ilyen. egyszerű. szakad az eső, végül máshol próbálok elaludni, éhes vagyok és nagyon vékony. rossz helyem keresem ezt a pár órás boldogságot? valami helyett minden. valaki helyett. nem ébredsz föl. valaki másra gondolsz. a testem egyszerűen nem engedelmeskedik nekem.

félig-szeretőm odalent mélyen alszik, nem ébred föl. sem az esőre, sem rám.

mindenki mást ölel végül, mondod, egyszerű. mint az esőcseppek kopogása, a padló recsegése, miközben engem keresel, vagy akárkit. remeg a kezed, mikor elbúcsúzol, így nincs értelme visszafeküdnöm. üres hálózsák a reggel, meleg zuhany, tegnapi kávé. piros toll az asztalon, hogy fölírd magadra, hogy sose felejtsd el, mint egy heget a hasadon; bárcsak (már jóval előbb) hallgattál volna az éhségedre.

mi mindenkiből kérünk egy darabot, olyanná tesz ez az éhség.

a kádban fekszem, Sylvia ül a kád szélén, beledugja a kezét a langyos vízbe, tudja, mire gondolok; langyos szar megint, csak ez van, hetek óta, évek óta. vigyázz, mit kívánsz kontra egyenes beszéd. elküldök vagy harminc smst, túl idegesen keresel, mondja erre, nem érdekel. sosevolt ajtókon kopogtatok.

egyszer tudom, mit akarok, kívánok egy őszintét és teljesül. mégse jó. az van, amit belelátok, szemét dolog kívánni a másét, és még szemetebb kívánni azt, ami mindenkié. nem is kell igazán. bedobom a szekrénybe a többi ruha közé, amiket soha nem veszek fel.

és ez az aljas harag. neki vásárolok, neki eszem, neki mosakszom. túl sok vagy, mondja S., nem tehetek róla, mohóvá tettél. nincs lelkiismeretem.

inkább ülj be a kádba velem szembe, nagyon szeretném. legyen hétköznap este, legyen meleg a víz, legyen minden forró vagy jéghideg, nem érdekel. igyunk rá egyet.

nincs mit mondanom.

büszkén viseld veszteségeid, bátran nézz szembe az ördöggel. hidd el, hogy a pokolban jó, ott senki nem szól rád.

(a pokolról nem vitázom.)

fölkapcsolni a lámpát, de nem lesz világosabb, ahogy az oltár után sem kevésbé érthetetlen és magányos.

csak az esték számítanak. legyen hétköznap, legyen sötét, kutyaugatás nélküli éjszaka. ne felejtsük el a reggelt, de emlékezzünk az estékre.

"Túl sokat vársz tőlem, tudod, nem vagyok elég erős, hogy a húson és időn kívüli, elvont, plátói birodalomban éljek, minden tükrök túloldalán." (Sylvia Plath: Naplók)

egy

most már azért menj el. rossz ez nekem, teljesen kifordultam abból, amit már majdnem. ne ijesztgess azzal, hogy előbb megmutatod. pedig már majdnem tudtam sok boldogságot kívánni, már majdnem elég volt az a kevés, ha az estét meg a reggelt nem nézzük. csak aztán nem mosta meg senki a hátam, és akkor megértettem, hogy nagyobb és pontosabb szavakat kellene feltalálnunk.

legyen tiszta az arcom, mint egy pohárban a víz. felejtsem el, hogy púderezni kell, takargatni, az én képemen nincs bőr. különben ha eddig nem, hát ne most kezdjem el szégyellni. nincs olyan, hogy pont most. minden átjárható. minden egy nagy víz, pontatlan.

------------------------------------------------------------------  ---- --- -- ----------

kettő

súlyosbító körülmény

„somewhere in-between we tried our best”