csak ha én azt mondom. rég esett, de most végre nagyon. hullottak a hatalmas cseppek, és az ausztrál turisták azt mondták, hívnak egy taxit. én meg fölhívtalak, mentem. késő éjjel szakadó esőben, fázósan. hozzád, akire néhány hete rá se bírtam nézni, mert az elmúlt tél óta magamat látom benned. felforgattad a világomat, megszerettelek, rosszul szerettelek, nem hagytad, késő volt. aztán elmúlt, talán picit későn az is, de végül. és tudod, hogy ragaszkodom, tudsz rólam mindent. legalábbis azt, amit tudnod kell.
rosszul tudok csak szeretni, sose lennék elég. nyilván. nem is baj, tudod. most már értelek. magamat kevésbé, mert bár lemostalak magamról, a kezemen még mindig érzem az illatod, és a két lila folt is ott fénylik a felkaromon. mennyi közhely egy rakáson, nem tudom, ki vagy. de azt tudom, ki leszel, és azt is, hogy jól éreztem az első pillanattól. végre egy igazolás. vissza-visszatérsz. én pedig valahogy köréd formálódok, és a bronz mellkasú szobrász férfihoz, meg a kétgyermekes fotóshoz, az idősödő francia spanyol tanárhoz, a megbántott nőhöz és mindenkihez, aki egy kicsit is megfog. naivan ragaszkodok. fogok mindig. mert szép vagy a kis ráncokkal a szemed sarkában, és akkor én is szépnek érzem magam. mert olyankor legalább látom, hogy megvagy. és mert te nem kérsz számon. jól is ölelsz.
a kávé, a cigaretták, a fülhallgató, a bor. nem tudom, ki vagy. de nincsen semmi baj.
