zengő és mély a férfi haragja. áthat mindent. feszülnek az izmok, ahogy például fut a Margit-szigeten, vagy a tükör előtt áll és húzza a súlyokat, majd a szaunában, ahogy nagy keblű, kellően izmos szőkékre gondol.
nagy az én kínom, Uram; nem tudok várni. ha valami kell, azt most azonnal ide, a kezembe add, különben holnap már nem ér semmit. holnapután már nem kell. legyen ez a legnagyobb bűnöm, és a szép férfiak. kellően izmos, hosszú haj, csillogó barna szem. a tekintete, ahogy kíván. cserébe a több tonnányi megválaszolatlan sms-ért, legalább ezt add. (bizonyára azért is, mert megfogadtam, hogy nem kívánom a másét, de ezt a világ legnehezebb dolga be is tartani.) és a GYE-RE-KES-SÉ-GEM, a szerinted kislányos testem, fehér bőröm. bizonyára a világ legnagyobb bűne az, hogy veled akarok lenni, semmi több, tényleg, csak most, ebben a percben. csak még egyszer.
rém világos, hogy megijedtél, rém tiszta, hogy én meg összezavarodtam, de miközben pótlékot kerestem jöttem rá arra, hogy ezúttal nem, most tényleg te kellenél. átkozottul tisztán láttam egy pillanatra. mennyire igazi. csiripelnek a madarak, tavasz lett a télben, remélem, hamar elmúlik, és fogalmam sincs, merre jársz. ahogy hallgatsz, leszek egyre biztosabb magamban. ilyen az ember.
rágom a szavakat, de nagyon elegem van a beszédből. lassan csordolgálnak az órák.
