szabadnak kéne lennünk, mégis függni akarunk, függni valakitől, aki mellett elalszunk és reméljük, még másnap reggel is ott lesz mellettünk.
voltak ilyen reggelek is; fejfájás csillapító, rántotta, saláta, porkávé. mind nekem. előtte pedig olyan esték, mámorítóak, ősz-illatúak. úgy jöttem haza, hogy az az első igazi őszi reggel, mint két éve az első nyári, ugyanúgy, nálad, csak máshol, boldogan, abban a hitben, hogy felkészültem, én igazán felkészültem a sötét évszakra. persze hamar kiderült, hogy nem, de végül és utólag, minden megoldja magát.
de voltak másmilyen esték is. magányosak. vannak. egy medál és egy karkötő, valaki másé, még a dobozban, ki kéne dobni. ócska kacatok mind. kiválasztom, hogy fájjon, például ülök valami koncerten, ott van egy régi szerető, vagy ha nincs, akkor azért, jól esik bevonulni a mosdóba, leülni a kőre és szomorkodni. nem? krémszínű vécékagylók, barátaim. kimegyek, elsietek, megkések. indiánnyár van. széles napfelkelték. a hegyeimre gondolok, otthon és itt. messze vannak. az emberekre, akik nélkül az életem fabatkát se érne. és hogy ki vezet, úgyis csak a végén dől el
