nagyon közel merészkedett a Halál, holnap már repülőre szálltam volna, ám ezúttal mégis elkerült bennünket. féltem, mint még soha eddigi életemben. délután négykor, otthonról elszabadulva, valami ködön át bámulva szívtam egymás után a cigiket, bormámorosan, végül egy pálinkával a garatra öntve ültem órán, gondoltam férfiakra, szeretőkre, apákra. az idegem csonttá soványodva. ahogy lassan én. fogyok el.
csak ez az ösztön, ezt tudnám feledni. vagy legalább feladni, ha máshogy nem megy. kiölni. félelmetes, ahogy a tanárnő erről beszél, megáll az idő. nem marad(t) semmi(m), csak ez az ősi vágy, felülírni, megkockáztatom, nem lehet. és akkor mi marad, kérdem. nekem. na ugye.
"az ész nem úr a saját házában." az enyémben legalábbis biztos nem.
