"hát akkor kapja be"

itt ülök az új szobámban a kanapén, ami akkora, hogy pont elférek rajta keresztben, az illatos piros plédemmel terítettem le, otthonos, puha. az ágyon pedig a nagy színes ágytakaróm, ezeket viszem magammal mindenhova. nem számít, hol vagyok.nem számít, milyen lakásban ér az este. nem számít, mennyire egyedül. valamiért most ezek nem számítanak. 

de erre te sem számítottál. hogy én, a kedves, túlragaszkodó, odaadó lány, aki 'így megtöltötte ezt a lakást élettel', hogy majd pont ő fog ennyire gyorsan tovább állni. hogy három héttel később ezen a kanapén fog ülni, egyedül, de ülhetne akár bárki mással is. hogy úgy túllép ezen az egészen, hogy vissza se mer menni abba a lakásba, ahol a cuccai fele még mindig ott van. hogy olyan neki, mintha legalább egy év telt volna el. és hogy fogalma sincs, tényleg ilyen könnyű-e ez az egész, vagy csak nem fogta fel még... nem akarok a kedves lány lenni. nem akarok mások után mosogatni. nem akarok ártatlan lenni. meguntam. megutáltam. 

na igen. könnyű csak dobálni a szavakat. "vissza akarlak kapni", vagy "ha majd eltelik egy kis idő". könnyű az apádnak kedves levelet írni. de drágám, you are missing the point, már megint. mindig az agyaddal éreztél és ez így nem működik, sajnos. pedig mennyire akartam. nem a tűz hiányzott ebből. hanem a szíved. de az nagyon.

sajnos

nem

érzek

semmit